Az Erasmus+ (magyarországi képviselőjén, a Tempus Közalapítványon keresztül) azzal a céllal jött létre, hogy támogassa az európai (illetve kisebb mértékben az Európán kívüli) iskolák kapcsolatteremtését, együttműködését, lehetővé tegye a tanítási módszerek áramlását, a tanulók számára a nyelvgyakorlást és azt, hogy közvetlen tapasztalatot szerezhessenek más kultúrákról. A mi projektünkben öt ország (Franciaország, Lengyelország, Észak-Macedónia, Törökország és Magyarország) egy-egy iskolája vett részt. A témája, ahogy a címe is mutatja: a tolerancia – az együttműködés módjainak feltárása, a kölcsönös megértés kialakítása, hogy élhető maradjon a világ. A tervezett feladatok túlnyomó részét 2020 tavaszára meg is valósítottuk. Egyetlen dolog volt hátra: a projekt lezárása Észak-Macedóniában. Ezt akadályozta meg a világjárvány.
Eleinte abban reménykedtünk, hogy a projektet a körülményekre való tekintettel meg fogják hosszabbítani addig, amikor lehetővé válik a kiutazás. Az albán határ közelébe, Debar/Dibra (kétnemzetiségű) városába utaztunk volna, egy kétnyelvű iskolába. Különleges lehetőség volt ez, különösen a jelentkező hét tanuló számára, hiszen olyan helyekre is eljutottunk volna, ahová utazási irodák nem visznek, és néhány napig kizárólag az angolt használhatták volna közvetítő nyelvként.
Végül sajnos mindössze fél évvel léphettük túl a szabott határt, így kénytelenek voltunk az utolsó ún. mobilitást a virtuális térben megrendezni. Három napig tartott, január 18-ától 20-áig. Rendkívül furcsának tűnt a gondolat, hogy kizárólag az internet segítségével kommunikálhassanak egymással és dolgozhassanak együtt a tanulók. Összesen annyit sikerült az offline világból „átmentenünk”, hogy minden iskola minden más iskolának feladott a postán egy-egy csomagot, édességekkel és kis ajándéktárgyakkal tele, amelyeket aztán a kamerák előtt bontottak ki. A felületet (Zoom) ismertük ugyan, de különböző országokban található diákcsoportok együttműködésére még egyikünk sem használta. Kezdettől fogva komoly nehézséget jelentettek az államonként eltérő egészségügyi intézkedések (a francia iskolákba a hét meghatározott napjain bejárnak a tanulók, míg más napokon otthon maradnak; a macedón iskolákba egyáltalán nem mehetnek be; a többi iskola a két szélsőség között mozog) és a technikai problémák (ha az öt ország bármelyikében valami nem működött, akkor mindenki várni kényszerült).
Mivel tulajdonképpen a kísérletezés időszaka volt ez, kezdetben csak nagyon egyszerű feladatokat tűztünk ki a tanulóknak, majd fokozatosan egyre bonyolultabbakat. Igyekeztünk legalább a helyzet adta csekély lehetőségeket kihasználni, és – mivel most nem kellett utazást és szállást szervezni – legalább minél több tanulót belevonni a programba, akár otthonról, akár rövid időre az iskolába látogatva tudták követni a feladatokat. Akik vállalták, hogy bejönnek, azokat olyan termekbe osztottuk el, ahol volt számítógép és kivetítő. Egy terembe hétnél többen nem kerülhettek – az átlagos csoportlétszám öt volt – folyamatosan viselték a maszkot, és szellőztettek is. A visszajelzéseik azt mutatják, hogy sikerrel alkalmaztuk ezeket a biztonsági intézkedéseket.
A tanulóknak leginkább az okozott örömet, hogy egy kicsit újra egymás közelében lehettek, beszélgethettek, együtt dolgozhattak olyan játékos feladatokon, amelyeket nem(csak) számítógépnél lehet elvégezni. Kaptak azért számítógépen végzett feladatokat is (megtanulták a Jamboard nevű alkalmazás használatát, illetve volt kifejezetten kommunikációra, történetmondásra épülő feladatuk is), de azt hiszem, jobban élvezték, amikor papírral, festékkel, ragasztóval kellett bánniuk, hiszen ettől egészen elszoktak az utóbbi hónapokban. A másfél éve a projekt részeként összeállított toleranciaszótár kifejezéseit jelenítették meg, illetve motiváló mondatokat kellett gyűjteniük és poszterre írniuk; ezeket utóbb az iskola folyosóira is kiakasztottuk, hogy amikor végre visszatérhetnek majd az offline oktatáshoz, az a mondat fogadja őket, hogy „hiszek benned”. Minden feladatra negyven perc jutott (ekkor még gyakran használhatták az anyanyelvüket is), majd a következő negyven percben be kellett mutatniuk külföldi csoporttársaiknak az alkotásaikat (ekkor már feltétlenül angolul kellett beszélniük).
Átmeneti megoldásként minden technikai és szervezési nehézség ellenére is tulajdonképpen betöltötte feladatát a virtuális mobilitás. Nemcsak a tolerancia jegyében kezdődött, hanem abban is végződött, kettős értelemben: egymást is, a körülményeket is meg kellett értenünk. Köszönöm a részvételt a tanulóknak, a segítséget a kollégáimnak. Reménykedünk, hogy egyszer még – ha már nem is az Erasmus+ jóvoltából – sikerülhet fizikailag is eljutnunk a tervezett helyszínekre.
Dr. Timár Krisztina
A fényképeket Mátray Medárd és Szabó Dávid 11.b, valamint Tornyi Csaba 12.b osztályos tanuló, illetve Dobos Annamária és dr. Timár Krisztina készítette.